Este nyolc órán túl, egy középhegység majd 700 méteres vonulatai közt hasítunk. Előttem egyik társam, mögöttem másik, mindnyájan bringán. Reccsennek a gallyak, siklanak a kavicsok, fékeink sziszegnek, kövek koccannak. Porzik a talaj a kis girbegurba, és meredek ösvényen. Langyos szél fúj az arcunkba, a bokrok összemosódnak körülöttünk. Ádámmal üldözzük Kristófot. Utol természetesen nem érjük, valamivel odébb magától vár be minket. Technikás és „szaladós” részek váltják egymást, néhol hasítunk meredeken lefelé, néhol kövek, faágak közt, vagy rajtuk szlalomozunk.
Elég hamar rendesen felgyorsultunk, amiről pillanatok alatt vissza kellett fékezni, hogy az igazán élvezetes technikás akadályokkal bíbelődjünk, melyeket nem lehet gyorsan átlépni. Az átlósan keresztben lévő faágak, kövek elég izgalmasak, bár nem veszélytelenek. Ha kiszélesedik az út, általában kövektől és kis árkoktól szabdaltak, így ugyan több nyomvonal is választható, de meg kell nézni, melyikre megy rá az ember.
Haladunk, egy köves részen Ádám mellém technikázik, majd elhagy. Megyünk tovább, szépen követem, és figyelem hogy milyen ritmusban teker, hogy dönt egy – egy akadály előtt, hogy választja meg a sebességét, milyen nyomvonalon halad. Így hasítunk lefelé a Mecsekben. Mögöttünk a Zengő, előttünk az ismeretlen út.
Hamarosan kiérünk egy erdészeti köves útra. Vége az ösvény nyújtotta örömöknek. Háromnegyed kilenc tájt vagyunk, a nap hanyatlóban. A szomszéd domb oldala piroslik, miközben az avar már árnyékban van a fák alatt. Az ég még világos, de völgyünkben már érezhető a sötétség.
Rövid tanakodás, indulás. Tudjuk, hogy még hosszú út áll előttünk, és nagy eséllyel nem érünk haza este tízig. Néhány müzli szelet, mely kis erőt ad, majd „kilépünk”, amíg a sötétség engedi. Most már egy keskeny aszfaltcsíkon süvítünk, az enyhe kanyargós lejtőn. Ádám, Kristóf elől sietnek, míg az enyhe lejtő aljára nem érnek, majd síkon, kis hullámzással, emelkedőkkel tarkítva folytatjuk utunk, valamivel lassabban. Beállok melléjük, beszélgetünk, meg a szemünket meresztjük. Lassan alig látni, bár az ég még világos, de idelenn már csak a kontúrok kivehetők.
Kilenc óra múlt, bringaórám a sötétben alig kivehetően 16 – 17km/h-t mutat, ez egy óvatos tempó, de haladni is lehet vele. Témánk van bőven, bár fáradtak vagyunk, jó a hangulat. Kezd az avarra köd ereszkedni, miközben a fák törzsének és leveleinek csak körvonalait látjuk. Egy – az egyben a filmekben ábrázolt éjszakai erdő izgalmas hangulata csap meg. Egyedül bizony félnék itt.
Jobbról, amerre emelkedik, hirtelen nagy robaj, csörtetés hallik, majd egy őz sziluettjét látjuk rohanni. Bűvöletes, erős, kecses. Nem akármilyen „művész”, és „mérnök” alkotása.
Tíz perc múlva túl vagyunk a második hasonló élményen. Beszélgetünk továbbra is, szimatoljuk a lágy levegőt, nézzük a fák sziluettjeit, kémleljük az előttünk derengő utat. Teljesen ránk borult a sötétség, körülvett, elnyelt. Ködfoltok jelentek meg, hol az erdőben, néhol meg az úton. Előttünk feltűnt a hold. Mi, három éjszakai vándor, mint valami kísértetek siklunk, halkan. Csaknem álmodunk, szinte úszni lehet a sötétségben. Szalad alattunk a szurokfekete aszfalt, ködfátylak világítanak, lebegnek a sötétben. Fatörzsek állnak, mint valami huszárok. Nyugalom, csend honol. Egy kanyarban hirtelen nagy sötét tömeg tűnik fel. Satufék, patazaj, csörtetés. Alig 4 méterre előttünk tűnt el a szarvas. Hajjaj, hangosan kellene beszélgetni, mert ezek a vadak képesek átrohanni rajtunk.
Egy rövid és enyhe kis kaptató, majd lankás kanyarok sora vár, ezután lefelé haladunk tovább, sok - sok percen keresztül. Az úton valamivel később újra őzek vágtatnak át, messze előttünk. Hihetetlen milyen éjszakai élet van az erdőben.
A távolban feltűnik egy lezárt sorompó, mögötte erdészeti útelágazással. Az elágazás egyik iránya alattunk halad tovább, ahol épp egy autó fénye szalad. Egy aprócska falu felé tart, mely egy egysávos erdészeti úton érhető el, tudjuk meg Kristóftól.
Elérjük a sorompót, kikerüljük, majd irány az elágazástól felfelé. Kis domb, majd lefelé haladunk. Fél tíz felé járunk. Kis tisztások váltanak facsoportokat, balra domboldal, sötét fatömegekkel. Pontosan előttünk-felettünk a telihold, orrunk előtt pedig laza ködfátylak. A vadregényes természetben vagyunk, távol a „civilizációtól”. Körülöttünk senki más, csak hárman, három jó barát.
Teljesen átjárt a nyugalom, lelkileg feltöltődve, fizikailag kellemesen kimelegedve, elfáradva. Többiek szintén. Cuccaink, a bakancs, kesztyű, póló, sisak, meg maga a bringa is szinte össze vannak nőve velünk. Ez nem leírható, csak átélhető. Együtt vagyunk, együtt izzadtunk a nap emelkedőin, együtt igyekeztünk az eső elől, majd áztunk. Miután kisütött a nap, együtt élveztük a faeper nyújtotta élvezeteket, majd bukdácsoltunk át mindenféle dombokon. Együtt kerekeztünk felfelé a Zengőre, aztán technikáztunk lefelé. Most is együtt élvezzük/féljük az éjszakai, vad erdő páratlan látványát.
Végre fél tíz után érünk ki a kisforgalmú útra, ahonnan már csak 4-5 km vár ránk. Egy emelkedő, majd egy gyors lejtő, ami szállásunkig vezet.
Egy természetjáró hegyibringás túrán esett meg ez a kis epizód, amit nem szeretnék elfelejteni. Isten adta, ingyen adta, mégis olyan tartalmas volt, és annyira építő, amint az egész túra, hogy kevés más dologgal hasonlítható össze.
Ingyen kaptuk, mind a hárman. Nem került pénzbe a komoly gondolkodású és igazán szerető baráti kör, továbbá ellenszolgáltatás nélkül kaptuk a különleges időpontban meglátogatott természetet, és akkora áldást jelentett, amekkorát kevés más dolog jelenthet.
A leírásom elején körülírt lejtőzés különleges élmény volt. Mégis, ami igazán megmaradt, az a baráti kapcsolatok, és a különleges természet. Mi a bringákért fizettünk, mégis nem adtak annyit még a lejtőzésen keresztül sem, mint amennyit adott a két társam barátsága, és Isten festői erdeje, amiért nem fizettünk.
Isten valódi örömöket ad, melyek egyaránt tanítanak, mutatják be alkotásaival Őt magát, és egyaránt gyógyítanak.
Teremtőnk ingyen adja tartalmas örömeit, ellenségünk ártalmas örömeit pénzért.
Ajánlott bejegyzések: