Szürke még az idő, olyan igazi február végi. Már langyosodik a szellő, már van egy pici illata a természetnek, de a sokorói dombság jelenleg még téli álmából ébredező pusztaság. Kiégett ilyenkor még minden. Szürke, barna, felhős, tónustalan. Mégis adott az időpont és a hely egy pár órás, tavaszt váró kis sétához. Ahol vagyunk, egy nagyon szép dombság, mely benyúlik a kisalföld szívébe, egészen Győrig. Tájvédelmi körzet, így sok négyzetkilométer erdő, mező, dombtető, és völgy váltogatják egymást, tavasztól őszig különleges ékszerdobozt alkotva. A civilizációt alig képviseli pár vikkendház, távolban a pannonhalmi apátság körvonalai sejthetők, és ennyi. Kint vagyunk a vad természetben! A természetben, mely gyönyörű, életet adó, de szigorú tanár. Ahol őseinknek meg kellett küzdeni a betevő falatért, a melegért, és olykor közvetlenül az életért. Mi most élvezzük az erdő-mező adta örömet, miközben beszélgetünk erről - arról. Ahogy sétálunk, egy, majd mégegy sólyom röppen fel nem messze jobbkéz felől. Gyönyörű madarak. Számomra a sólyom, a sas az erőt, a kitartást jelképezik. Bennük van a magabiztosság, határozottság, és nem átallják kifejezni hogy tudatában vannak királyi szerepüknek. Fölényes szárnycsapásokkal köröznek a levegőben nem messze tőlünk. Megbabonázza az embert ez az erővel telt gyönyörűség, és páratlan önbizalom.
Mennénk tovább, ha nem volna még miben gyönyörködni, hála a környék gazdag vadvilágának. Egy kis füles tűnik fel az avarban, szintén jobbra. Ugrik, hanyatt - homlok próbál menekülni előlünk, már amennyire tud. Azonban nem sokáig volt gyönyörűség a gyönyörűség, mert meglátjuk, kis nyulunknak véres a torka. Még él, ugrál, próbál észhez térni kábulatából, és menekülni előlünk, vélt ellenségeitől - ámbár valóságos megmentőitől. Utána mentünk, hátha utolérjük, és meg tudjuk vizsgálni, tehetünk-e érte valamit, de szem elől tévesztettük. Egyikünk, Attila (akihez járok rajzolni tanulni) mondta, hogy a sólyom mikor elkapja áldozatát, valamiféle trükkel hipnotizálja, ezután lát neki megenni. A hipnózis megtörtént, az uzsonna félbemaradt.
Nincs az ember is egy kissé hasonló helyzetben? Világunk magabiztosan feszegeti a lehetetlent megannyi vívmánnyal, határtalan önbizalommal hirdeti az ember nagyságát, erejét. Eközben életünk felgyorsul, világunk eltemet sok munkával, tönkreteszi emberi kapcsolatainkat. Nehogy kapálózzunk, mámoros állapotban tart, ellát mindenféle búfeledővel, vagy épp elegendő munkával. Csak fel ne ébredjen az ember. Eközben szépen lassan felőröl, megöl, lenyel, akár egy óriáskígyó. És ha véletlen közbenyúl valaki, aki felráz, megpróbál kijózanítani, akkor menekülünk előle, mert azt véljük, ellenség... .
Ajánlott bejegyzések: