HTML

hazafelé.blog

Társ oldalak: www.utjelzo.hu; http://matusrajz.blog.hu Sokat túrázok, bringán és gyalog egyaránt. Egyik egynapos túrám igazából utazás volt, Szolnokról mentem haza, Soltvadkertre. Mögöttem egy egyhetes házfestés volt, sógoroméknak segítettem, és mivel odafelé is bringán utaztam, hazafelé is hűséges drótparipám választottam. A 442-es, 44-es, majd 54-es utakon mentem, kb. 8 órán át. A nehézséget az egyedüllét és a monotonitás adta, a hosszú egyenes utak, az egyhangú alföld, a forró augusztusi nap. Egy emlékezetes pont Törökfái, Kecskemét perem"városa" volt (3 ház, egy kisvasúti megálló, és egy kocsma). Ott az útszéli vendéglőbe kellett betérnem, mert kifogytak a kulacsaim, vizet kellett vételeznem. Nagyon nem volt kedvem semmihez, az élethez sem. Mögöttem bő 5, előttem szűk 3 óra. Halálosan unom magam, forróság van, 2 alkalommal majdnem elcsaptak, egyedül kell szembenéznem a hosszú úttal. Mégis nyeregbe kellett parancsolnom magam, és menni tovább. 2-3 óra múlva már csak egy emlék volt a vízvételezés, mert nagy boldogan kerekeztem utcánkban, Soltvadkerten. Mindjárt látni fogom szüleimet, nővéreméket és két unokaöcsémet, nagybátyámékat. Lemálházhatom paripám, kinyújthatom lábam, ... . Hazaérkeztem! Az életre hasonlóan tekintek, számomra az egy "vándorút/túra". Meggyőződésem, hogy van Isten, és hogy van egy boldog világ, egy "igazi otthon". A mi életünk olyan, mint említett kis utam. Nem éppen kényelmes; hol unalmas, hol túlzottan izgalmas, hol magányos, hol bosszantóan zsúfolt, ... . De van egy "otthonunk", és van egy Istenünk, aki hazavár! A blogban kicsit ezzel az "élet túrával" kapcsolatosan szeretnék írni, megosztani kérdéseimet, élményeimet, tapasztalataimat, ..., szóval mindent, ami valamilyen szinten elgondolkodtatott. Kívánom neked is kedves olvasó, hogy találd meg úti célod, és a módot, ahogyan eléred azt: Matus István

Friss topikok

Linkblog

2014.03.28. 07:17 sutamsteve

az ellenség tiszteletéről

Egy elgondolkodtató cikket szeretnék közzé tenni. A szerbiai háborúban egy szerb tiszt lelőtt egy radarral csaknem bemérhetetlen amerikai bombázót. Ez egy szép szakmai eredmény, ugyanakkor etikailag komoly kérdések vethetők fel mind a szerb parancsnok, mind az amerikai pilóta oldaláról. Az amerikai egy támadó háborúban mint bombázópilóta vett részt, a szerb tiszt pedig egy etikailag kérdéses politikai rendszert szolgált ki. Az életben nincsenek jók és rosszak, mindannyian "szürkék" vagyunk, maximum kevésbé és jobban szürkék. Ezért is vannak háborúk. Azonban ez a cikk ennek a két embernek a kapcsán beszámol arról, hogy mit is jelent az ellenség tisztelete, és mit is jelent találkozni és kezet fogni azzal a személlyel, aki korábban halálos ellenfél volt.

Háborúk átvitt értelemben mindannyiunk életében vannak, mégis sokszor civil, netán keresztény emberként a személyes emberi konfliktusainkban sokkal kevésbé tiszteljük "ellenfeleinket", sokkal kevésbé látjuk meg például vitapartnerünk mögött az "érző embert", mint egyes olyan katonák, akik időnként szó szerint halálos ellenségei egymásnak.

http://iho.hu/hir/a-nagy-egi-parbaj-lopakodo-kontra-raketa-140327

(megjegyzés, a cikk első fele pusztán műszaki és hadtörténeti oldalról tárgyalja a történetet (ez is érdekes ;), a felvetett emberi-etikai kérdések a cikk második felében bontakoznak ki (ez aztán tényleg érdekes ;))


2014.02.18. 07:35 sutamsteve

Requiem

Az elmúlt hét elég problémásan indult. Egy ismerősöm hívott egy este, és valami olyan mélabús, szomorú hangon kérdezte meg hogy hogy vagyok, hogy önkéntelenül az jutott eszembe, melyik ismerősöm/rokonom halt meg? Mintha valaki gyászolót kérdezne, együtt érezve a fájdalmával. Ez egy érdekes kis momentum volt, nem mintha bármi jelentőséget tulajdonítanék neki, mégis ideális felütés volt erre a hétre. Ismerősömnek szegénynek éppen eléggé fájt az élet, ezért is hívott fel. Ugyanakkor nekem is fájt az élet másnap reggel, mikor rájöttem, hogy bottal üthetem pénztárcám, minden iratom, és nem kevés pénz nyomát. Egy kedves hétfői kora reggelt egy hosszas pénztárcakeresés, majd telefonos bankkártya letiltatás töltött ki, hogy nem sokkal később némi kölcsönpénzzel a zsebemben utazzak a HÉV-en nővéreméktől Győr felé.

Az élet nem könnyű, ezt bizonyítja, hogy hétfőn este már egy haldokló ismerősünkről kaptunk híreket. Én csak régebben találkoztam vele, de sok jó barátom közvetlen ismerte. Keresztény közösség vagyunk, ezért sokat imádkoztunk érte, megszerveztük hogy rendszeres időközönként legyen aki ezt megteszi. Legnagyobb megdöbbenésemre több éjszakán át egész éjjel akadt fél óránként vállalkozó. Így ment egészen szerdáig, amikor már megtudtuk, hajnalban ismerősünk eltávozott. Életét lerendezve, nyugodtan és bátran vállalta fel sorsát, maga mögött tudva sok ember bátorító kifejezését, utolsó pillanatodban is veled vagyunk!

Azonban az élet sosem egyszerű, és sose mondhatja az ember azt, hogy soha többé. Egyik nagybátyám, egy echte barokk építészmérnök. Budától nem messze lévő, hegyoldalba épített háza, vagy éppen az általa tervezett épületek is kellőképpen sugallják, milyen egyéniségről is van szó. Rajong a régi bútorokért, nagyon jól rajzol, kamarában csellózik, háza padlásán pedig egy kis, két manuálos, tizenpár regiszteres elektro-pneumatikus orgona van darabjaiban, várva hogy egyszer felébred csipke-rózsika álmából és valódi, igazi működő orgonaként mutatja be tudását. Nagybátyám még inkább várta ezt a pillanatot. Már pár hónapja rákos volt, engem mégis váratlanul ért a hír még most szerda este, hogy a délután folyamán Ő is elhagyta az élők sorát. A kórházban még 1 órán át próbálták visszahozni, sikertelenül. A velőkig ható fájdalom a dologban az, hogy finoman szólva, igen nagy rendetlenséget hagyott maga mögött...

Egy nap, két haláleset. Ez alapjaiban meghatározza egy ember hangulatát, gondolatait még inkább. Mit bánja az ember az elvesztett pénztárcát, ha emberéletekről van szó.

A helyet ahol tanulok, egy nagy cég támogatja. Négy karika fémjelzi, és a világ legnagyobb motorgyárával büszkélkedhet. Én egy állami intézmény hallgatója vagyok, de profi oktatóink, oktatási anyagaink, sőt a tanszékünk modern, mesterien dizájnolt épülete is teli torokkal hirdeti a profizmus, az elegancia, a dinamizmus megnyerő üzenetét. És egészen addig bűvöli az embert ez a giccses lidérc, amíg meg nem érzi a kórházi lepedő büdös szagát, mely árasztja magából a testszagot, amíg nem látja a meredten maguk elé bámuló rokonokat, netán amíg nem találkozik a gazos föld csendességével és magányával, ahol még az idő is megáll...


2011.06.15. 09:47 sutamsteve

Marketing

"A 19. században a gyémánt ritkaság volt: egy évben csak pár kilónyi került elő Indiából vagy Brazíliából. 1870 körül aztán felfedeztek Dél Afrikában bányákat, ahonnan tonnányi mennyiségben termelhettek ki évente. Hogy a gyémánt árát a készletek ugrásszerű növekedése után is magasan tarthassák, a dél afrikai bányákba befektető brit üzletemberek 1888-ban létrehozták a De Beers Consolidated Mines vállalatot, amely a kitermelés, kereskedelem és értékesítés minden mozzanatát felügyelte.

Az 1930-as években a vállalat elnökének, Ernest Oppenheimernek újabb és újabb bányákat kellett bezárnia, hogy fenntartsa a gyémánt ritkaságának és értékességének látszatát. Akkoriban a kövek kizárólag a felső tízezer tagjait ékesítették, a középosztálybeliek közül még azok sem vásároltak értékes ékszereket, akik egyébként megengedhették volna maguknak. Oppenheimer bővíteni akarta vásárlói körét, így 1938 szeptemberében felkérte az N. W. Ayer amerikai reklámügynökséget egy kampány kidolgozására. 1941-ben a De Beersnek írt jelentésük a feladat nehézségét és újszerűségét kiemelve büszkélkedik az akkor már érezhető sikerrel: "Nem egy adott terméket kellett eladni, nem egy márkanevet kellett rögzíteni a köztudatban - hanem egy eszmét: a gyémánt értékének az eszméjét." A középpontban az eljegyzési gyűrű évszázados hagyományának újraírása állt. Mint 1947-es stratégiai tervükben olvasható, a cél "a gyémánt eljegyzési gyűrű mint tradíció megerősítése" és "pszichológiai szükségletté tétele". A magazinok lapjain, a mozik vásznain, a középiskolák folyosóin - a fiatalok gyémántok képeibe futottak. "Gyémántok az örökkévalóságnak" A közismert szlogen egy jól ismert marketing kampány része volt 1947-ben, amikor Harry Oppenheimer növelni akarta eladásait a mély gazdasági válság alatt. Ma már sem a De Beers reklám, sem pedig a logó nem tud ennélkül a szlogen nélkül létezni. Sokan állítják, a gyémánt az örök szerelem jelképe. Minél nagyobb követ kap valaki, annál nagyobb a szerelem és elkötelezettség irányába. Az óriási marketing kampány különféle termékkihelyezéseket tett lehetővé, így filmekben, zeneszámokban jelent meg a gyémánt, bíztatva ezzel a sztárokat, hogy vásároljanak és viseljenek gyémántot nyilvános szerepléseik során (a De beers reklámügynökség listát küldött körbe azokról a sztárokról, akik közszerepléseik során gyémántot viseltek). Az 1950-es évek végén írt jelentés már a tömegpszichológiai hadművelet befejeződéséről ad számot: "A gyémánt gyűrű az új generáció gyakorlatilag minden tagja számára az eljegyzés nélkülözhetetlen kellékévé vált." Az 1960-as években a J. Walter Thompson reklámügynökség segítségével más országokra is kiterjesztették a kampányt. Japánban 1967-től másfél évtized alatt évi egymilliárd dolláros piacot hoztak létre (a második legnagyobbat az USA után), a hirdetésekben a hagyományos japánnal szembeállított modern nyugati életmódra helyezve a hangsúlyt. Németországban és Brazíliában nem jártak ilyen sikerrel - még szerencse, hogy a hatvanas évek elejétől az amerikaiak kénytelenek voltak még több gyémántot venni, mert az N. W. Ayer kitalálta, hogy a kerek házassági évfordulókra is ez az egyetlen elfogadható ajándék. Aztán hamarosan komolyabb feladatuk is akadt.

A szovjetek gazdag bányákra bukkantak Szibériában. Belátták, hogy ha elkezdik ész nélkül eladni a gyémántjaikat, azok egyre értéktelenebbek lesznek, úgyhogy elfogadták a De Beers ajánlatát és a kartell felügyelhette az ő készleteiket is. Komoly gondot jelentett azonban hogy a szovjet bányákból különösen kicsi kövek kerültek elő, ráadásul a vártnál nagyobb mennyiségben. Az N. W. Ayernek változtatnia kellett a hirdetéseken: a vőlegény státusának és érzelmi elkötelezettségének többé nem a gyémánt nagysága volt a mértéke, a hirdetésekből kiokosodott menyasszonyok sokkal több figyelmet fordítottak a kő minőségére, színére és metszésére. Gazdag embert azonban az aranyág is húzza: a hetvenes évek közepére a kis gyémántok reklámozása túl sikeresnek bizonyult, a nagy köveket egyre inkább hivalkodónak tekintették - a vásárlói elméket újra finomhangolni kellett. A kis kövek hirdetéseit nem fogták vissza túlságosan, hiszen a szovjetek szállítmányait továbbra is el kellett adni, de a több kis gyémántból állók helyett ismét az egy nagy gyémántot hordozó ékszerek léptek előtérbe. Az 1939-es 23 milliósról az amerikai piac negyven év alatt 2.1 milliárdosra nőtt, a reklámokra fordított költségek 200 ezerről 10 millióra emelkedtek (dollár)."

Közlekedésmarketing vizsgára készülés során találtam ezt a leírást egy papíron. Ugyan tudjuk hogy mézesmadzagon cibál minket a marketingipar, mégis számomra megdöbbentő volt olvasni. Ezek után javasolt elgondolkodni azon, vajon nem lenne célszerű kiköpni a mézesmadzagot, és ott keresni a boldogságot ahol valóban meg is lehet azt találni?


2011.06.09. 17:46 sutamsteve

A harag szelleme

 "Ember embert soha nem öl, sohasem ölt, és soha nem is fog ölni. Az ember csak tárgyakat öl."

/George Kohlreiser/

 

Ez a sokat mondó mondat egy konfliktus kezeléssel foglalkozó könyvben van (George Kohlreiser: Túszok a tárgyalóasztalnál; az író túsztárgyaló pszichológus). Értelmezéséhez fontos tudni, hogy a könyv allegóriaként használja a túszdrámákat a gyakran előforduló, személyek közötti konfliktushelyzetekre.

magyarul: ha egy ember indulatkitörést enged meg magának egy másik emberrel szemben, az a másikat nem embernek, csupán tárgynak nézi.


2011.06.01. 11:50 sutamsteve

szem ellenző

 - A Bibliában van egy példázat, ami szerint egy gazdag ember kereste meg Jézust, hogy mondja el neki, mit tegyen az Isten által megígért örök életért. Ő egy dolgot tanácsolt neki, adja el minden vagyonát a szegényeknek, és utána legyen a követője, eközben egy nemesebb, szebb életet ígért neki. Erre a gazdag ember elszomorodott, és elment. -

 

Ha az embernek sok pénze van, az nem feltétlen baj. A nagy vagyonnak kézben a helye, hogy az ember forgassa, használja, gyarapítsa, és éljen vele tisztességes, Istennek tetsző módon. De emberünknek nem a kezében volt, hanem a szeme előtt. Lehet akármilyen gyönyörű egy táj, az ember nem fogja látni, ha szeme előtt van akár csak egy 10 forintos is. Sőt, ezzel az érmével még egy 1989000000000000000000000000 tonna tömegű, illetve 5500 C hőmérsékleten izzó, tehát igen fényes égitestet is el lehet takarni, feltéve ha az érme hozzám kellően közel, az égitest pedig kellően távol áll.

Nem csak 10 forintossal takarható ki a nap, erre bármi képes, amit szem ellenzőnek használok.


2011.03.08. 20:20 sutamsteve

ellenség - barát

Szürke még az idő, olyan igazi február végi. Már langyosodik a szellő, már van egy pici illata a természetnek, de a sokorói dombság jelenleg még téli álmából ébredező pusztaság. Kiégett ilyenkor még minden. Szürke, barna, felhős, tónustalan. Mégis adott az időpont és a hely egy pár órás, tavaszt váró kis sétához. Ahol vagyunk, egy nagyon szép dombság, mely benyúlik a kisalföld szívébe, egészen Győrig. Tájvédelmi körzet, így sok négyzetkilométer erdő, mező, dombtető, és völgy váltogatják egymást, tavasztól őszig különleges ékszerdobozt alkotva. A civilizációt alig képviseli pár vikkendház, távolban a pannonhalmi apátság körvonalai sejthetők, és ennyi. Kint vagyunk a vad természetben! A természetben, mely gyönyörű, életet adó, de szigorú tanár. Ahol őseinknek meg kellett küzdeni a betevő falatért, a melegért, és olykor közvetlenül az életért. Mi most élvezzük az erdő-mező adta örömet, miközben beszélgetünk erről - arról. Ahogy sétálunk, egy, majd mégegy sólyom röppen fel nem messze jobbkéz felől. Gyönyörű madarak. Számomra a sólyom, a sas az erőt, a kitartást jelképezik. Bennük van a magabiztosság, határozottság, és nem átallják kifejezni hogy tudatában vannak királyi szerepüknek. Fölényes szárnycsapásokkal köröznek a levegőben nem messze tőlünk. Megbabonázza az embert ez az erővel telt gyönyörűség, és páratlan önbizalom.

 

Mennénk tovább, ha nem volna még miben gyönyörködni, hála a környék gazdag vadvilágának. Egy kis füles tűnik fel az avarban, szintén jobbra. Ugrik, hanyatt - homlok próbál menekülni előlünk, már amennyire tud. Azonban nem sokáig volt gyönyörűség a gyönyörűség, mert meglátjuk, kis nyulunknak véres a torka. Még él, ugrál, próbál észhez térni kábulatából, és menekülni előlünk, vélt ellenségeitől - ámbár valóságos megmentőitől. Utána mentünk, hátha utolérjük, és meg tudjuk vizsgálni, tehetünk-e érte valamit, de szem elől tévesztettük. Egyikünk, Attila (akihez járok rajzolni tanulni) mondta, hogy a sólyom mikor elkapja áldozatát, valamiféle trükkel hipnotizálja, ezután lát neki megenni. A hipnózis megtörtént, az uzsonna félbemaradt.

 

Nincs az ember is egy kissé hasonló helyzetben? Világunk magabiztosan feszegeti a lehetetlent megannyi vívmánnyal, határtalan önbizalommal hirdeti az ember nagyságát, erejét. Eközben életünk felgyorsul, világunk eltemet sok munkával, tönkreteszi emberi kapcsolatainkat. Nehogy kapálózzunk, mámoros állapotban tart, ellát mindenféle búfeledővel, vagy épp elegendő munkával. Csak fel ne ébredjen az ember. Eközben szépen lassan felőröl, megöl, lenyel, akár egy óriáskígyó. És ha véletlen közbenyúl valaki, aki felráz, megpróbál kijózanítani, akkor menekülünk előle, mert azt véljük, ellenség... .


2011.02.25. 15:38 sutamsteve

Viharban, biztonságban

A hajók csak akkor irányíthatók, ha mozognak. Többnyire csak a kompok képesek álló helyzetben megfordulni, mert ezen járművek rendelkeznek speciális, un. aktív kormánnyal. Az óceánjáróktól a kis vízi járművekig haladás szükséges ahhoz, hogy kormányozni lehessen. A hajtóerőt korábban sok négyzetméternyi vitorla biztosította, melyek kezelése, szélbe állítása, megfeszítése (vagy éppen az árboc törés veszélye miatt megeresztése) kemény fizikai munkát és összhangot igényelt a legénység részéről. Másrészt a hajó kormányzásához is komoly fizikai erőre volt szükség (nem létezett szervo kormány). Ha a legénység nem gondoskodik kellő mennyiségű kifeszített vitorláról, és/vagy nem kormányozza a járművét, a hajó nem halad, és így az iránytartás sem lehetséges. Mivel iránytartás nincs, vihar esetén a hajót a hullámok "irányítják", azokkal párhuzamos irányba áll, majd a hullámok törvényszerűen felborítják. Ez nem csak a régi korok hajóira igaz, manapság is megtörtént, hogy egy nagy óceánjáró teherhajó csupán azért süllyedt el, mert motorikus hiba miatt nem tudott tolóerőt leadni, ezáltal kormányozhatatlanná vált, és a hullámok szabályosan "vízbe forgatták".

Az emberi élet ugyanilyen törvényszerűségek szerint működik. Aki nem szedi rendbe a dolgait, vágyait, kívánságait, vagyis nem rendelkezik önuralommal, az hasonlít ahhoz a hajóhoz, melynek nem kezelik a vitorlázatát, vagy nem kormányozzák. Ennek ellentéte is igaz, mert aki tud uralkodni önmaga felett, az képes túlélni, még akkor is, ha látszólag összecsapnak feje felett a hullámok.

Sajnos sokszor ez egyedül nem megy, az ember kérhet (isteni) segítséget!

Van két videó, amik képies allegóriaként szolgálhatnak:

http://www.youtube.com/watch?v=fvsq-Q6P4Yg (kis laboratóriumi bemutató hogy miért veszélyes az oldalról érkező hullám)

http://www.youtube.com/watch?v=BX3kFCgvKp4 (egy hajón készült kis video erős viharban, hatalmas hullámok között; talán illusztrálja a fent leírtakat, hogy hogyan "lehet" túlélni ;-)


2011.02.22. 22:47 sutamsteve

a vonat előtt, egyedül...

"Ferencváros, MÁV állomás" - mondja be a hangszóró a zsúfolt 103-as buszon. Fogom nagy táskámat, majd leszállok. Órámra nézek, és örömmel veszem tudomásul, elérem vonatom. Még kora délután Győrből indultam, a suliból. Délelőtt egyik órán néhány vasúti balesetet tekintettünk át. Említésre került több magyar baleset, többek közt a ferencvárosi ütközés, a pörbölyi eset ahol egy iskola busz hajtott motorvonat elé, vagy 40 gyerek vesztette életét/sérült meg, aztán a nagymarosi esetről is volt szó, ahol 5-6 dolog balszerencsés együttállása okozott súlyos balesetet, erről komplett balesetelemzős filmet lehetne forgatni. A szajoli tragédiáról is volt szó, mely nem hiába vált híressé, és pár szóban említésre került Monorierdő is. Nagyon tanulságos óra volt, de megadja az embernek az alap hangulatot, hiába van épp május eleji verőfényes este. Míg agyalok, kiérek a peronra. Még van tíz percem. Morfondírozok, nem tudok kiszakadni gondolataim közül, bizony megtelepedtek a fejemben. Nagy nehezen megjön a vonat, felszállok. Megpróbálom más irányba terelni gondolataimat, nem jó dolog ezzel sokat foglalkozni. Eközben találok helyet, ráadásul ablak mellett. Csomagom feldobom, ablakot lehúzom, lehet bámészkodni. Eközben átcsattogunk a váltókon, melyek Kelebia felé terelnek minket, majd a pályaudvarról kiérve dél felé vesszük az irányt. Ahogy haladunk, elvonul előttem a Művészetek Palotája - azaz már ami látszik belőle, a Gellért hegy "csipkéi", és a lágymányosi híd részletei az aranyló napsugarak közt, majd kontrasztnak egy lepukkant, bontásra váró gyárépületben "gyönyörködöm". Ablakot felcsapom, leülök, olvasok. Hamarosan Pesterzsébethez érünk, rövid kürt, majd fékezünk. Annak rendje és módja szerint megállunk a peron mellett, ellenben indulni nem akarunk. Gyanakodni nem gyanakodtam, csak a kalauz jött egy 10 perc múlva, hogy bizony nem közlekedünk tovább, a vonatunk gázolt. Egy ilyen eset rutinból 2 óra várakozást jelent, rossz esetben többet. Kissé bosszús vagyok. Aztán megborzongok. Most már esélytelen hogy jókedvű estém legyen. Vajon ki lehetett az áldozat? Miért? Amióta recesszió van, nőttek a vasúton meghalni vágyók. Talán ilyen esettel állunk szemben most is?

Fél óra múlva már tudtuk, igen. "Egy idős hölgy volt, ott guggolt az ívben a perontól nem messze.." - pont az ablakom alatt hallgatta ki a rendőr a mozdonyvezetőt. Azt is hallottam, hogy (az ingavonatot toló, tehát hátul lévő) mozdony alatt van a test. Néhányan megnézték, én inkább kihagytam.

Egy idős hölgy. A tragédia igazából nem most történt, hanem egészen idáig. A leírt balesetek is tragédiák, de talán nem akkora mint egy öngyilkosság. Egy életet leél, eközben annyit szenved, hogy végül inkább feladja. Inkább magányosan kimegy Pesterzsébetre, beguggol a vágánytengelybe, majd vár egyedül, reménytelenül... .

Nekünk, akik egészségesek vagyunk, akiknek jó családi hátterünk van, akik stabilak lehetünk, mert bízhatunk Alkotónkban, lehetőségünk van. Lehetőségünk, hogy megkeressük, észrevegyük azokat az embereket, akiknek mindez nem adatott meg, és segítsünk. Nem nagy dolgokra gondolok. Az ember egy-egy jó szóval, egy-egy barátság építésével sokat tehet másokért. Mindez nekünk lehetőségünk, felelősségünk.

 

 - megtörtént eset -


2011.02.22. 22:17 sutamsteve

Élvezd szabadon!

 Este nyolc órán túl, egy középhegység majd 700 méteres vonulatai közt hasítunk. Előttem egyik társam, mögöttem másik, mindnyájan bringán. Reccsennek a gallyak, siklanak a kavicsok, fékeink sziszegnek, kövek koccannak. Porzik a talaj a kis girbegurba, és meredek ösvényen. Langyos szél fúj az arcunkba, a bokrok összemosódnak körülöttünk. Ádámmal üldözzük Kristófot. Utol természetesen nem érjük, valamivel odébb magától vár be minket. Technikás és „szaladós” részek váltják egymást, néhol hasítunk meredeken lefelé, néhol kövek, faágak közt, vagy rajtuk szlalomozunk.

Elég hamar rendesen felgyorsultunk, amiről pillanatok alatt vissza kellett fékezni, hogy az igazán élvezetes technikás akadályokkal bíbelődjünk, melyeket nem lehet gyorsan átlépni. Az átlósan keresztben lévő faágak, kövek elég izgalmasak, bár nem veszélytelenek. Ha kiszélesedik az út, általában kövektől és kis árkoktól szabdaltak, így ugyan több nyomvonal is választható, de meg kell nézni, melyikre megy rá az ember.
Haladunk, egy köves részen Ádám mellém technikázik, majd elhagy. Megyünk tovább, szépen követem, és figyelem hogy milyen ritmusban teker, hogy dönt egy – egy akadály előtt, hogy választja meg a sebességét, milyen nyomvonalon halad. Így hasítunk lefelé a Mecsekben. Mögöttünk a Zengő, előttünk az ismeretlen út.
Hamarosan kiérünk egy erdészeti köves útra. Vége az ösvény nyújtotta örömöknek. Háromnegyed kilenc tájt vagyunk, a nap hanyatlóban. A szomszéd domb oldala piroslik, miközben az avar már árnyékban van a fák alatt. Az ég még világos, de völgyünkben már érezhető a sötétség.
Rövid tanakodás, indulás. Tudjuk, hogy még hosszú út áll előttünk, és nagy eséllyel nem érünk haza este tízig. Néhány müzli szelet, mely kis erőt ad, majd „kilépünk”, amíg a sötétség engedi. Most már egy keskeny aszfaltcsíkon süvítünk, az enyhe kanyargós lejtőn. Ádám, Kristóf elől sietnek, míg az enyhe lejtő aljára nem érnek, majd síkon, kis hullámzással, emelkedőkkel tarkítva folytatjuk utunk, valamivel lassabban. Beállok melléjük, beszélgetünk, meg a szemünket meresztjük. Lassan alig látni, bár az ég még világos, de idelenn már csak a kontúrok kivehetők.
Kilenc óra múlt, bringaórám a sötétben alig kivehetően 16 – 17km/h-t mutat, ez egy óvatos tempó, de haladni is lehet vele. Témánk van bőven, bár fáradtak vagyunk, jó a hangulat. Kezd az avarra köd ereszkedni, miközben a fák törzsének és leveleinek csak körvonalait látjuk. Egy – az egyben a filmekben ábrázolt éjszakai erdő izgalmas hangulata csap meg. Egyedül bizony félnék itt.
Jobbról, amerre emelkedik, hirtelen nagy robaj, csörtetés hallik, majd egy őz sziluettjét látjuk rohanni. Bűvöletes, erős, kecses. Nem akármilyen „művész”, és „mérnök” alkotása.
Tíz perc múlva túl vagyunk a második hasonló élményen. Beszélgetünk továbbra is, szimatoljuk a lágy levegőt, nézzük a fák sziluettjeit, kémleljük az előttünk derengő utat. Teljesen ránk borult a sötétség, körülvett, elnyelt. Ködfoltok jelentek meg, hol az erdőben, néhol meg az úton. Előttünk feltűnt a hold. Mi, három éjszakai vándor, mint valami kísértetek siklunk, halkan. Csaknem álmodunk, szinte úszni lehet a sötétségben. Szalad alattunk a szurokfekete aszfalt, ködfátylak világítanak, lebegnek a sötétben. Fatörzsek állnak, mint valami huszárok. Nyugalom, csend honol. Egy kanyarban hirtelen nagy sötét tömeg tűnik fel. Satufék, patazaj, csörtetés. Alig 4 méterre előttünk tűnt el a szarvas. Hajjaj, hangosan kellene beszélgetni, mert ezek a vadak képesek átrohanni rajtunk.
Egy rövid és enyhe kis kaptató, majd lankás kanyarok sora vár, ezután lefelé haladunk tovább, sok - sok percen keresztül. Az úton valamivel később újra őzek vágtatnak át, messze előttünk. Hihetetlen milyen éjszakai élet van az erdőben.
A távolban feltűnik egy lezárt sorompó, mögötte erdészeti útelágazással. Az elágazás egyik iránya alattunk halad tovább, ahol épp egy autó fénye szalad. Egy aprócska falu felé tart, mely egy egysávos erdészeti úton érhető el, tudjuk meg Kristóftól.
Elérjük a sorompót, kikerüljük, majd irány az elágazástól felfelé. Kis domb, majd lefelé haladunk. Fél tíz felé járunk. Kis tisztások váltanak facsoportokat, balra domboldal, sötét fatömegekkel. Pontosan előttünk-felettünk a telihold, orrunk előtt pedig laza ködfátylak. A vadregényes természetben vagyunk, távol a „civilizációtól”. Körülöttünk senki más, csak hárman, három jó barát.
Teljesen átjárt a nyugalom, lelkileg feltöltődve, fizikailag kellemesen kimelegedve, elfáradva. Többiek szintén. Cuccaink, a bakancs, kesztyű, póló, sisak, meg maga a bringa is szinte össze vannak nőve velünk. Ez nem leírható, csak átélhető. Együtt vagyunk, együtt izzadtunk a nap emelkedőin, együtt igyekeztünk az eső elől, majd áztunk. Miután kisütött a nap, együtt élveztük a faeper nyújtotta élvezeteket, majd bukdácsoltunk át mindenféle dombokon. Együtt kerekeztünk felfelé a Zengőre, aztán technikáztunk lefelé. Most is együtt élvezzük/féljük az éjszakai, vad erdő páratlan látványát.
Végre fél tíz után érünk ki a kisforgalmú útra, ahonnan már csak 4-5 km vár ránk. Egy emelkedő, majd egy gyors lejtő, ami szállásunkig vezet.
 
Egy természetjáró hegyibringás túrán esett meg ez a kis epizód, amit nem szeretnék elfelejteni. Isten adta, ingyen adta, mégis olyan tartalmas volt, és annyira építő, amint az egész túra, hogy kevés más dologgal hasonlítható össze.
Ingyen kaptuk, mind a hárman. Nem került pénzbe a komoly gondolkodású és igazán szerető baráti kör, továbbá ellenszolgáltatás nélkül kaptuk a különleges időpontban meglátogatott természetet, és akkora áldást jelentett, amekkorát kevés más dolog jelenthet.
A leírásom elején körülírt lejtőzés különleges élmény volt. Mégis, ami igazán megmaradt, az a baráti kapcsolatok, és a különleges természet. Mi a bringákért fizettünk, mégis nem adtak annyit még a lejtőzésen keresztül sem, mint amennyit adott a két társam barátsága, és Isten festői erdeje, amiért nem fizettünk.
Isten valódi örömöket ad, melyek egyaránt tanítanak, mutatják be alkotásaival Őt magát, és egyaránt gyógyítanak.
 
Teremtőnk ingyen adja tartalmas örömeit, ellenségünk ártalmas örömeit pénzért.